Suhai Pál tankönyvcsaládja a kezdetektől a felvilágosodásig terjedő egységes nagy időszakot, az alteritás korát vallatja. Műve az elmúlt évtized egyik legígéretesebb kísérlete a közoktatás körülményeiben, feltételeiben mutatkozó változások megválaszolására. Törekvéseinek talán legszembetűnőbb jele taneszközegyüttesének a szokásosnál gazdagabb és változatosabb kialakítása – a mellékletekkel bővített irodalomtankönyvet külön kötetekbe rendezett művelődéstörténeti album, illetve feladat- és szöveggyűjtemény egészíti ki a tanórai munka új felfogását s egyúttal ennek eszközeit is kínálva. Mindez a tanári és tanulói felhasználást alapvetően megváltoztatja. Aktívvá és dialogikussá teszi, így teremtve lehetőséget az önálló munkavégzésre, mindarra, ami személyes a befogadásban és értelmezésben. Ennek érdekében alakítja át a Szerző a tananyag-elrendezés szokásos logikáját is. Néhány fontos csomópontját ragadja meg az irodalomtörténetnek, egy-egy alkotáshoz hajol közel, benne s általa, művek, műfajok párbeszédében mutatja meg egy korszak jellegzetességeit. Ebből következően anyagelrendezése koncentrikus, nem a mennyiség, hanem a hangsúlyok mentén rendeződik. E funkcionális körökbe ugyanakkor – és szinte észrevétlenül – tekintélyes mennyiségű ismeretanyag is épül, amely így nemhogy tehertétele volna a tananyagnak, hanem segítsége, s egyúttal azonnal el is nyeri az értelmét, hogy miért szükségesek ezek az ismeretek az irodalom tanulmányozásához.